Tibeti zene

Tibet zenéje magában foglalja azokat a zenei hagyományokat, amelyeket az ősidőktől kezdve alakított ki a Himalája és a Tibeti-fennsík hegyvidéki népe. Központja Tibet, de ismert máshol is, ahol etnikai tibeti csoportok találhatók, így Nepálban, Bhutánban, Észak-Indiában és máshol. A tibeti zene elsősorban vallási zene, amelyre a sámánizmus, a bon és a tibeti buddhizmus is erős hatással volt.

A tibeti buddhizmus liturgiájában a zene a szellem- és spirituális világgal való kapcsolattartás legfőbb eszköze. A zene éppúgy, mint a rituálé többi része, felajánlás azon istenségek és egyéb lények számára, akiket a meditáció során felidéznek.^[1]

A lámaizmus liturgiájában a zenének különösen nagy a szerepe: nélkülözhetetlen a kolostorok szertartásaiban; áthatja a szerzetesek életét, de továbbá a kolostoron kívüli mindennapokat is.^[2] Megtalálható a különféle rítusokban, a születéshez, házassághoz, temetéshez, processzióhoz fűződő vallásos megnyilvánulásokban.^[3] Bár vannak önálló hangszeres rituálék is – mint például a napkeltéhez, illetve a napnyugtához kapcsolódó, mágikus típusú zenélések, melyeket a kolostor együttese a falakon kívül szólaltat meg, – a rendes napi szertartásokban és az ünnepi alkalmakon a hangszeres zene része a vokálisan előadott szertartásoknak.^[3]

A zenei stílusok némileg eltérnek a tibeti lámaizmus szektáiban, de az alapvető megközelítés és az eszközök ugyanazok.^[4]

Miként a tibeti vallás maga, a hozzá kapcsolódó liturgikus zenegyakorlat is számos különböző forrásból alakult ki.^[3] Legkorábbi mintái az animisztikus kultuszok rituáléihoz kapcsolódnak, elsősorban az ősi bon valláshoz (sámánok tánca ütőhangszerek kíséretében). A buddhizmus tibeti válfaja, amelyet lámaizmusnak is hívnak, széles körben használta az ősi sámán kultuszokat és hagyományokat.^[5] Az újkori zenei formák – szorosan kapcsolódva a valláshoz, – a dzongokban, az erődített kolostorokban jöttek létre, amelyek Tibet társadalmi és kulturális életének központjai voltak.^[5] Annak ellenére, hogy a tibetiek a Himalája felvidékén más népektől többnyire elzárva éltek, nagy hatással volt rájuk Közép- és Dél-Ázsia zenei hagyományai is.^[5]

A zene legjellemzőbbje az antifónikus kántálás.

A szent szövegek felolvasását mindig hangszerek kísérik.^[2] A szövegek skandálása kis hangterjedelemben mozog és gyakran használ félhangnál kisebb hangközöket. Az éneklésmód alapvetően unisono, a szólamok azonban olykor spontán heterofóniává alakulnak át, s nemegyszer szekund- vagy kvartpárhuzamokban mozognak.^[2] A zenében nem létezik tonalitás, nincs modális struktúra, csupán a dallamkontúrok emelkedései és esései adják a sajátos hangzást.^[6] Az ún. torokéneklés és a sajátos hangszerek (lábszárcsont trombita, kagylókürt stb.) hangjai már magukban is tudatállapot módosító hatással rendelkeznek.^[1]

A zene változásokat hoz létre a belső világban, és ehhez az elvhez kapcsolódnak a mágikus szótagok, az ún. mantrák is. A mantra-kántálásnak gyógyerőt is tulajdonítanak,^[7] de ennél fontosabb, hogy hitük szerint megtestesíti az általa megszólított istenség erejét és tulajdonságait.^[8]

1. ↑ ^{a b} Wanted, 1999/5. szám (Szakrális énekek) |. (Hozzáférés: 2020)
2. ↑ ^{a b c} Balázs István: Zenei lexikon
3. ↑ ^{a b c} Kárpáti János: Kelet zenéje (1998)
4. ↑ Central Asian arts - The Himalayan peoples (angol nyelven). Encyclopedia Britannica. (Hozzáférés: 2020. december 12.)
5. ↑ ^{a b c} Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) Bel nevű lábjegyzeteknek
6. ↑ Magyar Nemzet, 1985. június 11., 7. o. (Napló) |. (Hozzáférés: 2020)
7. ↑ Kft, HarmoPress: Fennhang (torok)éneklés (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2020)
8. ↑ Mantra. (Hozzáférés: 2020. december 12.)